Keréknyom: Ferrari Cavalcade 2016

A Cavalcade, amit minden Ferrari rajongónak egyszer látnia kell. Látnia, éreznie, hallania, az olasz márka hívőinek ez közel olyan, mint a nirvána. Legalábbis valami olyasmi lehet, ha még én is, az abszolút Ferrari tisztelő és szerető, de főállású Porsche rajongó úgy gondolok rá, mint az egyik legkomolyabb autós rendezvény, amit valaha láttam. Pedig basszus, én csak egy átlag halandó vagyok, akinek köze nincs az egészhez, csupán az út mellől szemléli, fotózza az előtte elsuhanó járműveket, és próbálja feldolgozni, amit lát. Bár a rendezvény nem a legjobb szó, ez több, színtiszta élmény, egy brutálisan tömény Ferrari szörp, amit nem tudsz eléggé hígítani, mert még akkor is eszméletlen durva – de nem is akarod. Tartósítószert sem tartalmaz, mert ez anélkül is örökké eláll, szavatosságot értelmetlen lenne ráírni. Ha volt már, hogy autótól libabőrös lettél, akkor van benned egy kis benzinvér és sosem felejted el.

Miután tavaly megvolt az első Cavalcade-om, amiről két cikk is született (1. rész, 2. rész), úgy gondoltam, idén már rutinos vadászként nem érhet meglepetés. Nem, a francokat nem, de erről majd később. A mostani sztori úgy kezdődött, hogy végleg eldöntöttük két vérbeli autófotós kollégával: megvalósítjuk az évek óta szemünk előtt lebegő álom spotter nyaralást, vagyis elmegyünk a Franciaországba, hogy a Cote d’Azure gyöngyszemében, Monacoban felkutassunk annyi penge négykerekű tárgyat, amennyit csak lehetséges. A túráról habár beszámoló még nem született, a blog Facebook oldalán már pár kép látható!

2015-ös hangulatkép

A szállást már télen lefoglaltuk, ekkor még nem is gyanítván, hogy mi fogja a kirándulás végén feltenni az i-re a pontot. Eltelt pár hónap, időközben pedig kiderült, hogy a 2016-os Ferrari Cavalcade központja Velence lesz, amit keresztez a Monaco-Budapest útvonal is, már amennyiben kocsival megy az ember és a legrövidebb utat választja. Itt pedig már azt hiszem mindenki sejti, hogy mi következik, természetesen autóval mentünk és természetesen pont beleesett a Cavalcade nyaralásunk időintervallumába. Véletlen? Talán, bár egyesek szerint véletlenek nincsenek. Úgy látszik, rendes fotósok voltunk, az autós gondviselés pedig úgy gondolta, hogy szép magyarosan fogalmazva kimaxolja nekünk a spotting túrát, ezúton is nagyon köszönjük!

Úgy gondoltuk az utazással kapcsolatban, hogy kemények leszünk, egy percet sem hagyunk kárba veszni és még egy kicsit spórolunk is. Szállást szombattól foglaltunk csütörtökig, tehát 5 éjszakára, egy jó munkanap után pár órát pihenve (pakolva), péntek esti indulással így egy éjszakát már kihúztunk, ráadásul szombaton még fotózni is tudtunk érkezés után, nem kihagyva ezzel egy értékes, forgalmas hétvégi napot. A visszautat ugyanilyen „lazára” terveztük, csütörtök délelőtt kényelmesen elindulunk hazafele, délután 4-5 körül odaérünk Velencébe, ahol pedig megvárjuk a parkolóhelyre visszatérő autókat, aztán majd hazaérünk valamikor másnap hajnalban. Ha egy munkanap után kibírtuk a 13-14 órás utat alvás nélkül, majd lepakolás után bementünk Monacoba, ahol még koraestig fotóztunk, akkor kialudva magunkat már mindegy, hogy az indulást követően 14 vagy 20 óra múlva érünk haza, nem?

Melyik kezembe harapjak szituáció, a lehető legrosszabb egy ilyen rendezvényen. El kell dönteni, elölről vagy hátulról szeretnél fotót egy-egy gépről, de az se biztos, hogy sikerül mindegyiket jól lefotózni.

A nagy kérdés az volt, Velencében hol találjuk meg a kb. 100 Ferrarit? Feltűnőek, az biztos, na meg a város sajátosságai révén nem is nagyon lehet sok helyre elrejteni ennyi autót ott, ahol a világon minden bizonnyal a legmagasabb az egy lakosra jutó gondolák száma a földrajzi sajátosságok miatt. A rendezvény első napján készült képek alapján tudtuk, hogy egy parkolóház a központ, de melyik lehet az? Az egyetlen, hiszen csak egy van – írta nekünk Josh Cartu akinek ezúton is köszönjük a választ! Viccesen hangzik, de logikus, hogy egy ilyen hely nem a parkolóktól fog hemzsegni. Az, hogy hogyan találjuk meg, már más téma volt, de minden flottul ment és hamar rábukkantunk a helyre. Terveinknek megfelelően 17 óra előtt néhány perccel már a Velencébe vezető hídon gurultunk, amiről ki is szúrtunk egy hatalmas P-betűt, mely egy gyanúsan parkolóház szerű létesítményen volt látható, ötre pedig már le is parkoltuk az autót. Miután egy fél szint le volt foglalva a Cavalcade résztvevői számára, innen már könnyű volt a dolgunk, a 4. szinten meg is találtuk az elkülönített részt. Még alig volt ott valaki pont, ahogy terveztük! Tehát a csapat nagy része még úton van az aznapi túráról visszafele – vontuk le a következtetést. Nem is vesztegettük az időnket, elindultunk keresni egy normálisan fotózható részt a bekötő úton. Ja igen, egy LaFerrari-t és egy FF-et pedig még a földszinten fogtunk egy ráccsal leválasztott VIP parkoló részben. Ha valakinek a közösségi Ferrari parkolás derogál… Nem jöttünk rá, miért voltak elkülönítve ezek az autók, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a többiek fent fognak parkolni és még nincsenek ott!

Ahogy kezdtünk kicsit távolodni a parkoló bejáratától, már meg is jelent az első fecske, nem sokkal utána pedig begurult a hófehér F12tdf-is Cartu-val a volán mögött.

Ezután jöhetett az igazi forgatag, kavalkád, beindult az élet és jöttek az autók! Amekkora sláger volt tavaly a LaFerrari és a 458 Speciale A, akkora sláger idén a már említett típus, vagyis az F12tdf. Érthető, hogy sokan választották a paletta egyik legújabb limitált tagját, egyébként szerintem ez a legszebb modell a Ferrari aktuális kínálatából.

Ettől függetlenül a LaFerrari népszerűsége töretlen a túrázók körében, 12 darabot fotóztunk szűk másfél óra leforgása alatt, ez a szám úgy gondolom magáért beszél. Űberelte a tavalyi felhozatalt a 2016-os, volt pár típus, ami nagy meglepetésként ért. Következzenek ők, sorrendben!

Tudatlannak lenni sosem jó, de olykor igen kellemes meglepetéseket is okozhat magának így az ember. Nem néztem igazán utána a nevezési listának, vagy a fotóknak az előző napokról, hogy kiderítsem, vajon mi lehet az idei autólistán? Majd kiderül – gondoltam. Kollégáim az előző estéken végig a netet bújták Cavalcade-os képek után kutatva, én abszolút a meglepetésre bíztam a dolgot. Mindenképpen hihetetlen lesz, ez biztos, ha pedig várok valamit, ami mégsem lesz meg, az felesleges csalódás. Nem csoda hát, mikor a Ferrari Enzo Ferrari érkezésekor képletesen ledobtam az ékszíjat! És ekkor mit sem sejtettem még….

…. ugyanis néhány percre rá begurult a ’90-es évek egyik legnagyobb királya, egy Ferrari F50! Komolyan, még a név leírása is jólesik. Akaratlanul is beugrik, ahogy 8-9 évesen csapatjuk az NFS II és Hot Pursuit 2 névre hallgató pc klasszikusokban a típussal, így habár a modell debütálásakor még csak 1 éves voltam, később kifejlődött autóimádatom alappillérét képezi a játékoknak köszönhetően olyan kortárs legendák mellett, mint az örökké No.1. McLaren F1, vagy hogy egy másik nagy kedvencet említsek, a Jaguar XJ220. Gyermekkorom óta kötődöm hozzá és imádom. Bizonyos tesztek alapján a turbós poszter sztár elődön nem tud igazán felülkerekedni versenypályán, de ez a gép nem is feltétlen a puritán sportautók példaképének is tekinthető F40 legyőzésére született. A kivehető tetőpaneles F50 más életérzést közvetít, amiben ugyanúgy helye van a versenypályás száguldozásnak, ahogyan a pálmafás tengerparti kabriózós krúzolásnak is Miami környékén. Mindezt gyakorlatilag utcára átültetett Forma 1-es technikával tehetjük meg, közvetlen magunk mögött egy szívó V12-es kíséretében, míg mint tudjuk, az F40 turbós V8-as segítségével állítja égnek a szőrt minden porcikánkon. Tény, hogy sosem sikerült kilépnie teljesen az előd árnyékából. Egy kicsit különc, melyből jóval kevesebb készült (csupán 349 darab), így exkluzívabb is és jóval ritkábban látni utcán vagy rendezvényen felmenőjéhez képest. Egyébként teljesen szubjektív, kinek melyik tetszik jobban, felesleges is ezen rágódni, lehet isteníteni bármelyik típust, nem alaptalanul! Hosszú cikket lehetne írni csak ebben a témában, így zárjuk le annyival, hogy jobban rajongok az 50-esért, mint bármelyik másik valaha gyártott Ferrariért. És akkor egyszer csak váratlanul ott termett előttem! Még egy ehhez hasonló rendezvényen sem számítottam rá, hisz igen csak ritka autóról van szó, ahogy már említettem, melynek eszmei értéke egy rajongó számára felbecsülhetetlen. Ha mégis mérőszámot kell mondani, akkor 1,4-1,7 millió euró között rejlik az igazság. Mit érezne az olvasó, ha gyermekkori hőse megelevenedne előtte? Egy ilyen véletlenszerű találkozóra egyáltalán nem lehet felkészülni lélekben – esetleg, ha tudná előre az ember, de talán még akkor sem.

Egy álmom vált valóra azzal, hogy közúton láttam közlekedni egy ilyen csodát, majd később testközelből is szemügyre vehettem. Élőben a legenda előttem, létezik, hallom, érzem, látom… Sosem hullattam még örömkönnyeket, nagyon el sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet, egészen idáig. Ahogy elgurult az F50 és volt egy pillanatom felocsúdni, könnyek tolultak a szemembe. Pityeregve álltam az út szélén, hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal, sosem éreztem ilyet korábban. Aztán megfordultam, mögöttem Csabi barátom kb. 50 méterrel odébb szintén a szemét törölgette. Azt hiszem, ezzel a pár sorral elmondtam mindent a helyzetről. Férfiasan bevalljuk, megkönnyeztük a jelenséget. Normálisak vagyunk? Nem nagyon, de ez minket cseppet sem bánt. A lényeg, hogy ezt az élményt már nem veheti el tőlünk senki, örökké emlékezni fogunk majd a pillanatra!

És akkor fokozzuk a fokozhatatlan, csak úgy a poén kedvéért, néhány perccel ezután megjelent egy F40-es is. Erre már tényleg nem tudtam mit mondani, csak teli szájjal vigyorogtam, nevettem és próbáltam értelmes képeket lőni a nagy izgalom közepette. Megvolt tehát a nagy hármas, kérdés ezek után, hogy felülmúlta-e a 2016-os Cavalcade felhozatala a tavalyit? Azt hiszem, nem. Sikerült még magasabbra tenni ezzel azt a bizonyos lécet, csak le ne verje egy repülőgép.

A Ferrari kombók kombója, a legszebb hármas a parkolóból!

A Ferrari SA Aperta, a 458 Speciale A-k és F12tdf-ek hada pedig már csak a hab volt a tortán. 3,5 órát töltöttünk végül a bekötő úton és a paripák istállójául szolgáló parkolóházban, majd a lassan lenyugvó nap sugaraiban elgurultunk, magunk mögött hagyva Velencét, amiből végül az ég világon semmit sem láttunk a parkolón és az ipari zónán kívül. Fáradtak voltunk, szállásunk sem volt, menni kellett. Majd legközelebb! A szöveges beszámolót ezennel lezárnám, egy kép többet mond ezer szónál, következzen még néhány fotó búcsúzóul: