Autó reálisan sajnos nem igazán jött szóba – bár a keret
elég lett volna egy-két közepesen leharcolt, idősödő japán megvételére, vagy a
legtöbb szoci csoda megvásárlására és a kötelezően javítandó dolgok rendbetételére.
A kulcs nagyjából abban rejlett, hogy minimális bevételeim voltak. Az első
forgatókönyv alapján elfogyott volna minden pénzem, a második verzióban pedig a
váratlan lerohadások, szervizelés, felújítás, stb. emésztették volna fel a
rendelkezésre álló büdzsét viszonylag hamar, hisz szerelni nem tudok. Azt pedig
mégsem várhatja el az ember normális esetben, hogy szülei tartsák el az autót
is teljes körűen, főleg, ha igazából csak „poénból”, hobbiból van rá szüksége.
Azaz pontosan nincs szüksége rá, nincs mellette olyan észérv, ami ütné a
korábbiakat és átbillentené a mérleget a saját autó vásárlása felé úgy, hogy
majdnem mindig van legalább hétvégén rendelkezésre álló kocsi a családi
flottából.
18. szülinapomra, kis túlzással jogosítványom előestjén
megkaptam életem első járművét, egy S50-es Simsont. Úgy döntöttem, autó még
irreális lenne, ellenben kell valami benzinnel működő gépsárkány a fenekem alá,
de akkor az legyen most kétkerekű. A motornál ugyanazok az érzések hajtottak:
szaladgálni is jól jön majd, de nem céleszköz kell, legyen lelke. Valami
klasszikusat szerettem volna, amit szeretni lehet, motor kinézetű és van
váltója. Így lett a projektből Szimó,megleptek vele szüleim, apám is hajtott
ilyet 40 éve. Imádtam, sőt, még most is imádom, pedig már hazament
Németországba, 5 év után fájó szívvel eladtam. De ez csak egy kis kitekintés
volt, amiről talán majd később mesélek, folytassuk most az autós vonalat!
Első körben három dolog foglalkoztatott: a Trabant, a Lada
és a Porsche. A Trabi azért, mert szinte filléresen olcsón lehetett normálisnak
tűnő darabokat fogni belőle 5 évvel ezelőtt és milyen jópofa autó már,
Magyarországon szinte mindenki szereti, de legalább mosolyog, ha meglát egyet.
Egy már kevésbé vagány, cserébe talán használhatóbb 1.1-es kombihoz lehetett is
volna közöm, családunk egyik kedves ismerőse ingyen lepasszolta volna nekem. Akkoriban
vehette talán a GT86-ot, illetve volt egy 1-2 éves Tiguanja is, de valamivel
kell szaladgálni a belvárosba alkalomadtán, amit nem kell félteni. Zseniális,
nemde? A Trabant azonban mindig utcán
parkolt és habár műszakilag vállalható állapotúnak tűnt, eléggé ráfért már egy
alapos külső gatyába rázás. Nem akartam olyan kocsit, amit 1-2 éven belül szét
kell kapni, nem kellett projekt, ahhoz se szakértelem, sem idő, sem pénz nem
volt. Túl sok meló és soha meg nem térülő költség lett volna, így tisztelettel
visszautasítottam a lehetőséget. Akkor kicsit fájt, de egyáltalán nem bánom. 18
évesen vonzott a gondolat, sőt, titkon pályáztam is az öreg 1.1-esre, de eljutottam odáig, hogy rájöjjek: buli lenne,
de első autóként biztosan nem erre vágyom.
 |
| A kép illusztráció, hisz ez egy kétütemű - az 1.1-es elődje volt, sok-sok évet töltött ő is az utcán. Egyébként szebb, mint a négyütemű, ha már Trabant, leginkább ilyen kéne. |
A Lada, illetve azon belül is a 2101 és a 2103
különösen titkos kedvenc máig is, hátul hajtanak és félmillió alatt is akadt
még sok szép példány annó (most már egyre kevesebb). A Porschét meg talán nem
kell ecsetelni, nyilvánvalóan irreálisnak hangzik az előző kettő mellett, meg úgy
általában is, de hát nem szabad kishitűnek lenni, ugye? A német márka hívői
abból a szempontból mindenképp szerencsések (köztük én is), hogy akad(t) a
márkánál egy-két olya alábecsült, de egyébként bitangjó modell, mely lekúszott szépen
az elérhető árkategóriába. Ilyen a 924 és a 944 is, illetve az első generációs
Boxster, bár az akkor is a 2,5-3 millió közötti és feletti sávban evezett, a
magasabb szervizköltség azonban ennél ijesztőbb, szóval azon nem is
gondolkodtam. A 924 ugyanakkor mindig ott motoszkált a fejemben, mint a
számomra legvonzóbb és talán még épp nem túl elrugaszkodott első autóm
álomképe.
 |
| Kis ültetés, fehér peres gumik, piros szín - valahogy így képzelném el a sajátomat is, ha lenne... Vagy méginkább stötétzöldben, pár évvel ezelőtt figyelgettem is egy olyat a hahu-n, 4 kilóért árulták. Utólag nem kár érte, de akkor nagyon vonzott! |
Napi szinten ment az agyalás, hisz bár a Simson bőven
kiszolgálta mobilitási igényeimet akkoriban, mégis csak autóbuzi lennék. Lada,
Porsche? Persze… Vagy valami öreg hétköznapibb japán, ami aztán tényleg kimegy
a világból? Van egy pár gép, amit élnék, akár hobbi, akár mindennapi használós
célból, de nem erre vágytam… Figyelgettem sok mindent, Ladákat, Audi Coupe-kat,
Saab-okat, husszonnégyeseket, a bukólámpás Civic-től kezdve a Volvo C70
Coupe-ig rengeteg olyan autó fordult meg a fejemben, melyet teljesen
indokolatlan lett volna megvásárolnom. Hülye vagyok, tudom, nem vágytam
„normális” autóra. Aztán úgy alakult, hogy 19. születésnapom után
nem sokkal összehozott a sors egy 924 Le Mans Edition-nel. Vagyis összehoztam
vele magam, egy kis mázli segítségével, ugyanis írtam egy levelet a fehér szépséget hirdető cégek,
lenne-e kedvük egy fotózáshoz. Gondoltam win-win, nekem egy élmény és tartalom
a blogra, nekik pedig extra fotók és megjelenés, mindkettő jól jön egy eladó
autó esetében. A többit már tudjátok, de ha mégsem, akkor katt ide – a rövid
próbakör után már biztos voltam benne, hogy mire kell gyűjtenem: 924-esre, mert
még elérhető és elég jó cucc, valljuk be. Itt kezdődött vesszőfutásom az
emelkedő veteránárakkal és pár évnyi izgalom, hirdetés böngészés, álom és
pénzkergetés, gondolkozás. Hogy mire jutottam? A következő posztból kiderül, a
sztori folytatódik hamarosan!
